Szolgálatunk emlékei

Az én „kis herceg”-em

 

Egy megható esetet szeretnék leírni röviden, ami a szolgálati munkám során történt velem.

Néhány hete, egy bőkezű felajánlásból szállítottunk ki gyönyörű bababútorokat egy olyan családhoz, ahol az ötödik gyermeket várták albérletben lakva. Felcipeltük az adományt a sokadik emeletre. Ahogy beléptünk azonnal tudtam, hogy sok mindenben szenvednek hiányt. Környezettanulmányozásom során szemrevételeztem mindent. Láttam egy kis rést két ágy között. Gondoltam lemérem, mert emlékeztem egy íróasztalra, amit valaki felajánlott. Méricskélés közben észrevettem egy apró kisgyermeket a sarokban. Rám sem mert nézni.

Később a szülőktől megtudtam, hogy a kisfiú (aki talán 4-5 éves lehet) súlyos születési rendellenességekkel jött a világra, sokáig volt kórházban. Miután hazaengedték, egész nap csak a sarokban állt, és nem tett semmit. Nem beszélt, nem játszott, csak nézett azokkal a „kis herceg”-es szemeivel. Talán egy órája lehettem a családnál, amikor ez az angyalka odajött hozzám, és beleült az ölembe, majd átölelt. Csak némán, őszintén. Ezt a jelenetet egy hollywoodi filmrendező sem tudta volna felülmúlni, amikor kampányfilmet forgat az afrikai éhező gyermekek javára. Ott és akkor tudtam, ennek a családnak minden tőlünk telhető segítséget meg fogunk adni.

Pár nap és néhány telefon után jöttek a felajánlások. A család eljött a gyülekezeti nagyterembe, próbálgatták, nézegették a nekik gyűjtött „kincseket”. A „kis herceg” gyermekük is velük volt.  Mielőtt elindultak haza a sok ajándékkal, odalépett hozzám az a kis angyal, és halkan annyit mondott: „Néni, éhes vagyok!” Nem játékot kért vagy csokit. Csak enni akart.

Ez nem film volt, hanem a valóság. Ilyenkor nincsenek rendezői díjak. Nincs nagy alakítás. Ez nem Afrikában történt, hanem Nagykanizsán. Ez nem a múlt század eseménye, hanem a közelmúlté.

Ez az én történetem, nekem ez ad erőt. Szeretetszolgálatunknál mindenki megtalálhatja a maga történetét.

 

(Gaál Éva)

Powered by Hotel Presidentterme